Még csak

még csak kettőt kellett aludni addig a tegnapig
amikor ... hogy ott és akkor változzon valami
annyira, hogy észrevehetetlenül
valami mégis más legyen
az ugyanazonvalóságban
színesebb egy kicsit
hogy ez elég legyen ahhoz
amitől tartott
újra legyen

A titok

Lucian Blaga:

Éva

Mikor Évának nyújtotta az almát,
a kígyó hangja úgy szólt,
mint színezüst csengő a lomb közül.
De úgy esett, hogy suttogón,
nagy halkkal, szinte hangtalan
súgott még valamit,
amiről az Írás nem beszél sehol.

Hogy mit súgott, Isten sem hallhatá,
holott ő is figyelt.
De Éva elhallgatta
még Ádám elől is.

A női szem azóta titkot őriz,
és pillarebbenése mintha mondaná,
tud valamit,
amit mi nem tudunk,
és senki más se tud,
még ő sem, az Isten.

Lengyel Ferenc

van úgy

Van úgy, hogy a megépítettet le kell rombolni.
Van úgy. Csak nehéz.

"Nekünk csak az építés maradt..."

SARKADI IMRE
Kőműves Kelemen

Már hat napja raktuk. Mit tud rágni az emberen hat ilyen nap! – a köveket úgy fogtam meg, s raktam a helyükre, mintha simogatással, lapogatással kellene megóvni az összedűléstől. S tudtam, hogy úgysem óvom meg. -- Jobb, ha hazamegyünk -- mondta Izsák naponta harmincszor is. Olyan volt ez már nála, mint másnál a káromkodás. A fogát szívta és nyújtotta, keservesítette a szavakat: joobb, ha haazamegyünk, úúgyisa fene eszi az egészet... -- Máté még káromkodott is, abba-abbahagyva a kőrakást. -- Kelemen, hogy is van ezzel a várral, hát átok ül ezen a vidéken. Nem tudjátok? Itt hagyta egy asszony a gyerekét az erdőben.Elpusztult, megették a farkasok.
S mikor jött a negyedik haszontalan nap meg az ötödik meg a hatodik, s Izsák egyre szaporábban mondogatta a hazamenést, s Máté egyre nehézkesebben nyögve hagyogatta abba a kövek emelgetését – a szentségit, hát sohasem lesz már ennek vége --, akkor mégis kellett történni valaminek. Raktuk a falakat, s dőltek azok. Éjszaka a robajra ébredtünk: hogy megint dől -- s ebéd közben arra fordult ki a szánkból a falat: hogy megint dől. S néztük, csak néztük a környéket, köveket meg erdőt, s gondoltunk szellemekre, itt hagyott asszonyra, meg arra, hogy mi lesz ezután. -- Valami majd csak történik -- mondta Boldizsár, s epeömlést kellett az embernek kapni, ha ránézett: meghízott a hat nap alatt.
-- Hogy csinálod? Mi elsorvadunk bele, te meg gömbölyödsz. Máté azt morogta, hogy Boldizsár maga az ördög -- de nem látszott olyan igazi, szarvas, patás, sallangos ördögnek. Még csak kese-képű, szikkadt Mefisztónak se, aki az agyában befelé viseli a szarvait --ha ördög, hát elhájasodott, elgazduramosodott ördög --, gondoltam a hatodik napon este, amikor Boldizsár azt javasolta, hogy valamit csak kéne tenni.
Hát kéne. De ő már tudta is, hogy mit. S beszélt, beszélt, hogy a rontást el kell űzni a vidékről, lélekkel kell megtámasztani a falakat; rossz lélek dönti, jó lélek támogassa. -- Hisz benne van a mi jó lelkünk,napok óta már csak hálni jár belénk. De hálásra is odaadnánk, csak ne omolna a fal. Csak kő maradjon kövön.
Hát csak hallgattuk, s figyelmesen néztük Boldizsárt, ő meg minket: hogy ki mit forgat a fejében? S harapott a szalonnából: egy asszony vétke -- mondta --, rossz asszonyé... Hát egy jó asszonynak kell kiigazítani. -- No hiszen -- gondoltam s velem a többiek is, Máté még a káromkodást is abbahagyta -- mióta építik asszonyok a várat?
-- De nem úgy -- mondta Boldizsár. S elmondta, hogy jó lélek kell a falba, asszonyt kell beleépíteni. Az majd tartja belülről. S néztük, mint bolondot, hogy honnan vegye az ember az asszonyt, meg melyik bolond engedi, hogy befalazzák. De beszélt Boldizsár, s a többieknek egyre elborult a képe -- hij, mondta Izsák -- azanyád, vakarta a tarkóját Márton --, s láttam, hogy baj lesz már. Láttam, s szóltam is: Menj, te Boldizsár, szamarakat beszélsz. Hogy a saját feleségünket falazzuk a falba?
-- Nem -- mondta Boldizsár --, csak egyet. A legelsőt -- S ezt rágták már a többiek is, látszott a szemükön meg a körmükön, ahogy karcolgatták szemlesütve maguk mellett a köveket. S arra gondolt mindegyik, hogy tizenketten vagyunk, meg arra, hogy... Persze hogy arra, a mögöttük levő hat napra. Én is. Ha ez a hat nap, az nincs mögöttünk, akkor nem esik ilyen nehezére felelni az embernek. Boldizsár meg még továbbmondta: hogy jön még egy újabb hét, meg nem is egy, hanem akár három is -- s egyre rosszabb lesz. S milyen lesz az a rosszabb, ami rosszabb az eddiginél?
-- Meg aztán -- mondta Boldizsár -- elvállaltuk az építést, arra is gondoljunk. Gondoltunk, de egyébre még inkább. -- Mert azt hiszem, hogy holnap, holnaputánra már látni, hallani is fogjuk a szellemet. Amint a falat dönti. S aki meglátja ... -- No hát -- mondta Máté. Többet nem szólt, de ez olyasmit jelentett, hogy ő vállalja. Izsák még gondolkozott. Boldizsár egy szót se szólt, csak nézett bennünket, jobbra, balra, a szeme meg olyan volt, mint egymalacé -- ettől a szúrós malacszemtől féltünk valamennyien. -- Ami azt illeti -- nyögte ki Izsák, s ezzel már ő is elkötelezte magát. Láttam, hogy nem marad el a többi se. Gergely soká gondolkozott, s később már csak engem nézett Boldizsár meg a többi is, akik mind vállalták. Mihók, Karuj, Illés, mind a tizenegy.
-- Te is -- mondta nekem Boldizsár.
-- Hát te -- feleselt bennem az ellenkezés. Mire csóválta a fejét Boldizsár, inkább a többinek, mint nekem: hát el lehet azt róla képzelni, hogy ő nem. S befejezte a tanácskozást, ajánlotta is, hogy kössük meg az egyezséget rögtön. Meg is kötöttük. Mégiscsak ördög volt, mert egy negyedóra múlva már láttuk a szekeret az úton. Tudta, miért kell sietni.
-- Kelemen, én úgy látom, a te feleséged -- mondta Boldizsár, pedig láttam akkor már én is, nemcsak a szekeret, a lóról, kocsistól vagy a fehér kendőről is megismertem volna, amivel integetett messziről. De hisz megismertem volna én a zörgéséről is. De nem ért még oda, s néztek a többiek, hogy mit szólok. Néztek, s egyik másik szorosabbra fogta a csákánya nyelét, s a szemükben volt, hogy: az egyezség. Én nem szóltam semmit, de ők annál inkább beszélteka szemükkel meg az öklükkel, ahogy összeszorult: hogy akire a sors ráhozta. Meg hogy: másra is ráhozhatta volna. S a vár, aminek fel kellett volna épülni, úgy feküdt ránk, mint egy nagy éjszaka, feketénés lidércnyomásosan. -- Hát én nem -- mondtam, s láttam, hogy mozdul a Karuj kezében a csákány, s parázslik a Máté szeme, Gergely meg közelebb jött egy-két lépéssel. -- Hát az egyezség! -- de még mindig nem szóltak egy szót sem. Ami rosszabb volt, mintha szóltak volna.
Nekem kellett volna szólnom, hangosan, vagy nem is szólni, hanem nekimenni Boldizsárnak, annak az ördögnek. Nem volt már más segítség.De Anna megérkezett, s köszönt nyájasan, mintha a legjobb helyre jött volna. Fogadták, de nem olyan nyájasan: ott füstölgött a levegőben a harag. Haragudtak Annára, meg féltek tőle, amiért mindjárt meg fogják ölni. Kérdezte is: Mi van kegyelmetekkel? -- Mi van, mi van – lehet is erre felelni. S igyekeztem is nem felelni, csak a gyerek után kérdezősködtem meg az otthoni állapotok után. Mintha nem lett volna az már mindegy. Beszélhettem volna még egy darabig, hagytak időt a többiek, de a végén már azt kívántam, hogy bár ne hagytak volna. S már sürgette volna bennem a félelem, hogy legyünk túl rajta, ha túl kell lenni.
S egy darabig még nem is hitte. Nevetett azzal a kislány-nevetéssel, hogy: ti bolondok. Aztán nevetett még, de már komolyabban, ijedtebben, s a szeme sarkából rám villant a tekintete, hogy vele nevetek-e én is. De nem nevettem, a követ meg a mohát néztem magam előtt. S akkor abbahagyta a nevetést, s tudtam, hogy most ő is csak néz, meg a többiek is, hallgatagon, de az eltelt hat napra gondoltak, meg a szellemre, ami a falat dönti, meg a véka aranyra, meg arra, hogy hálistennek nem az ő feleségük... s akkorra már Anna úgy nézett mindannyiunkat, mint gyilkosokat. S azok is voltunk már, nem egyebek.
Aztán nekiláttunk, és raktuk a követ -- a hangját se hallatta, a szavát se, de sütöttem le a fejem közben, hogy a szemével ne találkozzam, s láttam, hogy ezt teszi a többi is, hogy ne kelljen ránézni. Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha a templomban káromkodna valaki. -- Hé, ide még egy kanál habarcsot, Máté -- s tudtam, hogy az Anna válla körül rakják már. -- Így ni -- mondta Boldizsár. Ördög volt, sátánfajzat volt, mert nem omlott a fal, állt keményen, peckesen, reggelre is meg másnap reggelre is, és egyre magosodott. Volt, aki belülről támogassa.
De ezt nem merte hangosan kimondani senki, s nem is beszéltünk ettől kezdve már semmit -- még jóreggelt se, meg jóestét se, s megint eltelt hat nap, aztán még hat, aztán számolatlanul még sok, míg készen voltunkmár, s a vár tövéből néztük, ezt mind mi raktuk, s nem féltünk már a szellemtől, amelyik döngette, de igen attól, amelyik tartotta. -- Bevégeztük -- mondta Máté hang nélkül, mikor levette a kalapját, de ijedten mindjárt fel is tette, mert nem lehetett már levett kalappal állni a vár előtt, s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne,meg az emberek is, akik közérakták. S tudtam, hogy már nincs mit beszélni erről -- nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó – és a munka meg a félelem: és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.
(1947)

"Mint pipacsot az őszi szél"

Ha másért nem, akkor ezért a képért, már érdemes volt. Faludynak is, Hobónak is. Meg nekem is...

Faludy: Haláltánc-ballada (részlet) (Ha rákattintasz, akkor a vers 1:51 körül kezdődik)

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

"Legyél olyan, mint a víz!"

Bruce Lee - nem tudom hova tenni ma sem. Szeretem is a filmjeit meg nem is. Annyi biztos, hogy tudott és értett valamit, amit a kínai harcművészek nem feltétlenül adták át a világnak. Ezek a harcművészetek sokáig titkosak voltak, hiszen úgy működtek mint egy fegyver, akik ismerték, nem tanították meg bárkinek a technikákat. Aztán a nyugat a háborúk során megmutatta, hogy mit tudnak a puskák, amelyek képesek voltak a legnagyobb harcosokat is ledönteni. A kínaiak megütköztek ezen, sokan csalódtak és a több ezer éves kultúrát eldobva, kezdtek elnyugatiasodni. A hagyományos kínai harcművészetekből pedig létrehozták a wushu-t, amely tartalmazza a kínai harcművészetek (csupán töredékét, mert nagyon sok kipusztult, egy ideig be is voltak tiltva!), amelyek "harcművészetből" "küzdősportokká" váltak. A különbség óriási. Egy harcművészet sokkal többről szól mint a harcról. Szól az életről, a boldogságról, a szépségről, az egyensúlyról, a teljességről és persze a küzdelemről is. Ebből a sorból csak a küzdelmet kiragadni értelmetlen és ostobaság. Nincs ebbe sok tapasztalatom, de ha valaki komolyan elkezd gyakorolni egy harcművészetet a maga teljességében a megfelelő szemlélettel és tanártól, akkor az nem csak a küzdelmeiben (nem az utcai küzdelemre gondolok, amiből azért nincs túl sok - szerencsére :)) valósul meg, hanem életfelfogásában, szemléletében történik változás. Amikor Bruce Lee azt mondja, hogy legyél olyan mint a víz, az sem csak a harcra vonatkozik. Mert az csak egy része az életnek. Az élet annál jóval több.

Itt a részlet az "Elveszett interjúból".

Egy újabb...

Imádság:
Istenem, mindenható Atyám, neked ajánlom fel mindazt, amit ma tenni
vagy szenvedni fogok. Hogy nagyobb dicsőségedre váljék, egyesítem azt
Jézus végtelen érdemeivel, ajánlom magamat minden szentmisében, melyet
ma a földkerekségén elmondanak, és azon szándékkal vagyok, hogy
elnyerjem az összes búcsúkat, melyekben részesülhetek.
Ó Asszonyom, ó Anyám, magamat egészen neked adom. Hogy bebizonyítsam
önfeláldozásomat, neked adom és szentelem ma szememet, fülemet, számat,
szívemet és magamat egészen és teljesen. S mivel így a Tied vagyok, ó
jóságos Anya, óvj és védj meg engem, mint vagyonodat és tulajdonodat.

Facebook

Azt hiszem, erről még fogok írni, most elöljáróban csak annyi, hogy a hömpölygő hírfolyamban ráakadtam egy állapot kiírásra:

je to mozne, ze je vsetko dokonale???lebo u mna hej...som stastna... :-)

Jó olvasni is :) Még az is mindegy, hogy kié! :)

Az emberiség barátja

Régebben elkezdtem ide gyűjtögetni számomra érdekes, értékes dolgokat. Kosztolányi: Az emberiség barátja c. írásán mindig elmosolyodok. Hátha más is... Íme:


Van egy ismerősöm, ki az emberiséget szereti. Én szeretem a fiamat, enyéimet, egy-két barátomat is, aztán a zöld tintát is szeretem, mellyel ifjúkorom óta írok, olykor a borjúlábat is, ecetes tormával, a világos szivarakat is, de ismerősöm egyes-egyedül az emberiséget szereti.

Engem ő kicsit lenéz. Csodálkozik azon, hogy a huszadik században mint nem szeretheti valaki az emberiséget. Én azt szoktam felelni, hogy még nem találkoztam vele, nem láttam sehol, nem jött el hozzám bemutatkozni. Erre rejtélyesen, de megbocsátóan mosolyog. Nem akar megsérteni, óvakodik kimondani, hogy alapjában szívtelen, önző embernek tart.

Ismerősöm reggel, mihelyt fölébred, az emberiségre gondol. Vajon hogy aludt éjjel az emberiség? Nem nyomta-e fejét a párna? Haladt-e valamit tegnap óta? Bevallom, engem ilyenkor más gondok foglalkoztatnak. Mindenekelőtt az, hogy miből fizetem ki a gázszámlát s miből veszek új télikabátot a fiamnak. Nemegyszer meg is rótt e kicsinyesség miatt.

Sokáig azt hittem, hogy ostoba, nagyképű fráter. De évek során rájöttem végzetes tévedésemre. Ő egyik legnagyobb bölcs, kit valaha láttam. Míg én elkótyavetyéltem szeretetemet az útfélen, erőmet szétosztottam azok között, kikkel együtt élek, ismerősöm, mint az emberiség csöndes barátja, dúsgazdagon nősült, roppant vagyont harácsolt, elhaladt a koldusok mellett, kiket végre nem ismert, zsíros üzleteket kötött, birtokokat vásárolt, és most kényelmesen éldegél szőnyeges lakásában. Minthogy pedig nem volt gyermeke, és szegény rokonait, kik zavarnák elmélkedésében, szigorúan és következetesen távoltartja magától, az emberiséget fogadta örökbe, a kedves kis emberiséget, tulajdon fiául. Azt mondják, értelmes gyermek. Több nyelvet beszél.

Ez a rokon kellemes. Semmi esetre sem túlságosan tolakodó. Nem kopog ajtaján, nem kér kenyeret, nem kell neki télikabát, dicsfénnyel homlokán tisztes messzeségből ragyog feléje. Senkisem léphet szobájába ezzel: "Én kérem az emberiség vagyok." Mindenki vagy Péter, vagy Pál, de nem az emberiség.

Múltkor mégis elküldtem hozzá az emberiséget, egy nyomorgó diák személyében. Szalonjába vezettette. Épp újságot olvasott, melyből fölháborodva értesült, hogy az emberiséget ismét meggyalázzák, amennyiben Dél-Amerikában fölpofoztak egy néger borbélysegédet s Ausztráliában kizártak kétszáz bányászt. Keze ökölbeszorult, mikor ezt elmesélte a diáknak, de nem titkolta el, hogy a haladás azért kézzel fogható, s mint vigasztaló jelenséget számára különösen a mozit, rádiót és repülőgépet emelte ki, melyet a múlt században még nem lehetett volna elképzelni. A diák, ki nem kapott tőle semmit, zavartan hagyta helyben, hogy ilyesmit a múlt században tényleg nem lehetett volna elképzelni.

Aztán, hogy az alkalmatlan vendég elköszönt, s az előszobában végre elsusogta gyorsan, mint az imát, hogy tegnap óta nem evett, ismerősöm jóságos szeme könnybe lábadt. Nem bírt magával. Izgatottan kituszkolta a diákot, majd ebédlőjébe rontott. Épp ebédre terítettek. A fölháborodás hangján parancsolta meg a szobalánynak, hogy vegye el terítékét. És aznap inkább ő sem ebédelt.

Ilyen csodálatos ember az én ismerősöm, az emberiség jóbarátja.

Forrás: Kosztolányi Dezső: Az élet divatja. Novellák, jegyzetek, tollrajzok. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest 1963.

Életérzés

Színészekről még sosem írtam blogot, valahogyan kimaradtak, mindig elsodor az irodalom, pedig van világ azon kívül is... Sőt, tulajdonképpen ott zajlik. :)
Két dolog (a hétvége óta tudjuk, hogy a dolgok azok vannak :) ) inspirált a leginkább abban, hogy most megszólaljak:

Az első egy születésnapi ünneplés volt nagyon szűk körben, amely az éjszaka egy késői pontján abban csúcsosodott ki, hogy a Youtube-on olyan zenéket kerestünk és énekeltünk, amik számunkra igazi életérzést testesítenek meg, amiket vagy megéltük mi magunk is, vagy nem, de valamiféleképpen csodáljuk. Csak ízelítőképpen :)

A másik dolog egy könyv, amit Peti ajánlott: Richard Rohr - A férfi útja. Elolvastam, először nem is igazán ragadott meg, de ahogy telnek a napok, egyre inkább örülök a könyvnek. A férfi mivoltomon eddig nem is nagyon gondolkodtam, adott volt, mostanában merül fel bennem többször is, hogy ezen is lenne mit csiszolni. A könyv épp abban jó, hogy segít tudatosítani sok mindent. És ha már az előzőnél volt ízelítő, akkor legyen itt ebből is egy kicsi: Azt írja ez a könyv (amely keresztény szemléletmódban íródott, így a nyelvezete is ilyen), hogy egy férfinak általában két nagy útja van az életében. Az első János apostol útja, aki a szeretetében nagy. Ennek az útnak a nőiséghez és a gyengeséghez van köze. "A „gyenge” János az egyetlen tanítvány, aki mindvégig kitart, még a kereszt alatt is, együtt az asszonyokkal!"
Időrendben ez az első. Az itt megtanultakra épül a második út, Keresztelő Szent János útja, a férfiasság útja. Ő az, aki kiáll, kiválik, küzd és meghal az igazáért.
Optimális esetben ez a kettő követi egymást.
Persze ezzel nem lehet mindent megmagyarázni az életben, de azt hiszem, szimbolizál valamit, nekem például azt, hogy Keresztelő Szent János útjára érek/értem...

És akkor visszakanyarodva az eredeti tervhez, hogy színészekről írjak, közben nem is igazán akarok írni, inkább mutatni valamit. Egy színészt egy filmben, egy tangót, ami egyben egy életérzés is, és a férfilét feledhetetlen pillanata. Al Pacino hihetetlen színész, különösen a Nő illata című filmjét szeretem. Érdemes figyelni az arcát is.

Egy pillanat

vajon milyen hosszú lehet? Zorán az ünnepet próbálja kiszögezni az óralapra, percekre morzsolni, én a pillanatot. Valahol embertelen ilyennel foglalkozni, hiszen mi értelme van, csak agyonüti vele az ember a lényeget, vannak dolgok, amik nem arra vannak, hogy gondolkodjunk rajtuk - vagy ahogy Pilinszky írja: Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.
Mégis! Hogy tudjuk hány van belőle, és abból mennyi az igazi, hogy meg tudjuk tervezni, hogy hosszas és talán szánalmas vizsgálódás és keresgélés után rájöjjünk arra, amit már az elején is tudtunk: nem kell. Mert tudtuk. Mindent, már az óvodában - hogyan kell viselkedni, mit kell mondani, ismertük a legfontosabb bölcsességeket. Aztán telnek az évek (pillanatok), és ha szerencsénk van, néhányat ezek közül meg is tanulunk. Talán az a jó, ha minél többet, de azt hiszem, nem a mennyiség a lényeg: Lehet, hogy csak egyet, de azt odavissza, rendületlenül tudni, mindegy melyiket, de azt az egyet nagyon. Mert azon keresztül mindent meg lehet tanulni. Vagy a lényeg a folyamat: a tanulás. Kinek mi.
Milyen hosszú egy pillanat? Pont annyi, amennyire épp szükség van, de nem szerinted, hanem aszerint, hogy jó legyen, optimális legyen Neked, nekem, neki.