Az emberiség barátja

Régebben elkezdtem ide gyűjtögetni számomra érdekes, értékes dolgokat. Kosztolányi: Az emberiség barátja c. írásán mindig elmosolyodok. Hátha más is... Íme:


Van egy ismerősöm, ki az emberiséget szereti. Én szeretem a fiamat, enyéimet, egy-két barátomat is, aztán a zöld tintát is szeretem, mellyel ifjúkorom óta írok, olykor a borjúlábat is, ecetes tormával, a világos szivarakat is, de ismerősöm egyes-egyedül az emberiséget szereti.

Engem ő kicsit lenéz. Csodálkozik azon, hogy a huszadik században mint nem szeretheti valaki az emberiséget. Én azt szoktam felelni, hogy még nem találkoztam vele, nem láttam sehol, nem jött el hozzám bemutatkozni. Erre rejtélyesen, de megbocsátóan mosolyog. Nem akar megsérteni, óvakodik kimondani, hogy alapjában szívtelen, önző embernek tart.

Ismerősöm reggel, mihelyt fölébred, az emberiségre gondol. Vajon hogy aludt éjjel az emberiség? Nem nyomta-e fejét a párna? Haladt-e valamit tegnap óta? Bevallom, engem ilyenkor más gondok foglalkoztatnak. Mindenekelőtt az, hogy miből fizetem ki a gázszámlát s miből veszek új télikabátot a fiamnak. Nemegyszer meg is rótt e kicsinyesség miatt.

Sokáig azt hittem, hogy ostoba, nagyképű fráter. De évek során rájöttem végzetes tévedésemre. Ő egyik legnagyobb bölcs, kit valaha láttam. Míg én elkótyavetyéltem szeretetemet az útfélen, erőmet szétosztottam azok között, kikkel együtt élek, ismerősöm, mint az emberiség csöndes barátja, dúsgazdagon nősült, roppant vagyont harácsolt, elhaladt a koldusok mellett, kiket végre nem ismert, zsíros üzleteket kötött, birtokokat vásárolt, és most kényelmesen éldegél szőnyeges lakásában. Minthogy pedig nem volt gyermeke, és szegény rokonait, kik zavarnák elmélkedésében, szigorúan és következetesen távoltartja magától, az emberiséget fogadta örökbe, a kedves kis emberiséget, tulajdon fiául. Azt mondják, értelmes gyermek. Több nyelvet beszél.

Ez a rokon kellemes. Semmi esetre sem túlságosan tolakodó. Nem kopog ajtaján, nem kér kenyeret, nem kell neki télikabát, dicsfénnyel homlokán tisztes messzeségből ragyog feléje. Senkisem léphet szobájába ezzel: "Én kérem az emberiség vagyok." Mindenki vagy Péter, vagy Pál, de nem az emberiség.

Múltkor mégis elküldtem hozzá az emberiséget, egy nyomorgó diák személyében. Szalonjába vezettette. Épp újságot olvasott, melyből fölháborodva értesült, hogy az emberiséget ismét meggyalázzák, amennyiben Dél-Amerikában fölpofoztak egy néger borbélysegédet s Ausztráliában kizártak kétszáz bányászt. Keze ökölbeszorult, mikor ezt elmesélte a diáknak, de nem titkolta el, hogy a haladás azért kézzel fogható, s mint vigasztaló jelenséget számára különösen a mozit, rádiót és repülőgépet emelte ki, melyet a múlt században még nem lehetett volna elképzelni. A diák, ki nem kapott tőle semmit, zavartan hagyta helyben, hogy ilyesmit a múlt században tényleg nem lehetett volna elképzelni.

Aztán, hogy az alkalmatlan vendég elköszönt, s az előszobában végre elsusogta gyorsan, mint az imát, hogy tegnap óta nem evett, ismerősöm jóságos szeme könnybe lábadt. Nem bírt magával. Izgatottan kituszkolta a diákot, majd ebédlőjébe rontott. Épp ebédre terítettek. A fölháborodás hangján parancsolta meg a szobalánynak, hogy vegye el terítékét. És aznap inkább ő sem ebédelt.

Ilyen csodálatos ember az én ismerősöm, az emberiség jóbarátja.

Forrás: Kosztolányi Dezső: Az élet divatja. Novellák, jegyzetek, tollrajzok. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest 1963.

Életérzés

Színészekről még sosem írtam blogot, valahogyan kimaradtak, mindig elsodor az irodalom, pedig van világ azon kívül is... Sőt, tulajdonképpen ott zajlik. :)
Két dolog (a hétvége óta tudjuk, hogy a dolgok azok vannak :) ) inspirált a leginkább abban, hogy most megszólaljak:

Az első egy születésnapi ünneplés volt nagyon szűk körben, amely az éjszaka egy késői pontján abban csúcsosodott ki, hogy a Youtube-on olyan zenéket kerestünk és énekeltünk, amik számunkra igazi életérzést testesítenek meg, amiket vagy megéltük mi magunk is, vagy nem, de valamiféleképpen csodáljuk. Csak ízelítőképpen :)

A másik dolog egy könyv, amit Peti ajánlott: Richard Rohr - A férfi útja. Elolvastam, először nem is igazán ragadott meg, de ahogy telnek a napok, egyre inkább örülök a könyvnek. A férfi mivoltomon eddig nem is nagyon gondolkodtam, adott volt, mostanában merül fel bennem többször is, hogy ezen is lenne mit csiszolni. A könyv épp abban jó, hogy segít tudatosítani sok mindent. És ha már az előzőnél volt ízelítő, akkor legyen itt ebből is egy kicsi: Azt írja ez a könyv (amely keresztény szemléletmódban íródott, így a nyelvezete is ilyen), hogy egy férfinak általában két nagy útja van az életében. Az első János apostol útja, aki a szeretetében nagy. Ennek az útnak a nőiséghez és a gyengeséghez van köze. "A „gyenge” János az egyetlen tanítvány, aki mindvégig kitart, még a kereszt alatt is, együtt az asszonyokkal!"
Időrendben ez az első. Az itt megtanultakra épül a második út, Keresztelő Szent János útja, a férfiasság útja. Ő az, aki kiáll, kiválik, küzd és meghal az igazáért.
Optimális esetben ez a kettő követi egymást.
Persze ezzel nem lehet mindent megmagyarázni az életben, de azt hiszem, szimbolizál valamit, nekem például azt, hogy Keresztelő Szent János útjára érek/értem...

És akkor visszakanyarodva az eredeti tervhez, hogy színészekről írjak, közben nem is igazán akarok írni, inkább mutatni valamit. Egy színészt egy filmben, egy tangót, ami egyben egy életérzés is, és a férfilét feledhetetlen pillanata. Al Pacino hihetetlen színész, különösen a Nő illata című filmjét szeretem. Érdemes figyelni az arcát is.

Egy pillanat

vajon milyen hosszú lehet? Zorán az ünnepet próbálja kiszögezni az óralapra, percekre morzsolni, én a pillanatot. Valahol embertelen ilyennel foglalkozni, hiszen mi értelme van, csak agyonüti vele az ember a lényeget, vannak dolgok, amik nem arra vannak, hogy gondolkodjunk rajtuk - vagy ahogy Pilinszky írja: Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.
Mégis! Hogy tudjuk hány van belőle, és abból mennyi az igazi, hogy meg tudjuk tervezni, hogy hosszas és talán szánalmas vizsgálódás és keresgélés után rájöjjünk arra, amit már az elején is tudtunk: nem kell. Mert tudtuk. Mindent, már az óvodában - hogyan kell viselkedni, mit kell mondani, ismertük a legfontosabb bölcsességeket. Aztán telnek az évek (pillanatok), és ha szerencsénk van, néhányat ezek közül meg is tanulunk. Talán az a jó, ha minél többet, de azt hiszem, nem a mennyiség a lényeg: Lehet, hogy csak egyet, de azt odavissza, rendületlenül tudni, mindegy melyiket, de azt az egyet nagyon. Mert azon keresztül mindent meg lehet tanulni. Vagy a lényeg a folyamat: a tanulás. Kinek mi.
Milyen hosszú egy pillanat? Pont annyi, amennyire épp szükség van, de nem szerinted, hanem aszerint, hogy jó legyen, optimális legyen Neked, nekem, neki.