Mostanában

Új hónap, új lakás. Egy gyarmat. :) Legalább is ez a neve az utcának. Nem laktam még be. Barátkozunk. Lassan. Túl sok a cuccom. Nem is gondoltam volna. Erre mindenképp jó a költözés, az ember átgondolja, leltárba veszi mennyi mindene van. Az első budapesti helyemre még egy hátizsákkal jöttem. Most meg kocsit kellett fogadni, és még bútort sem vittem. Nem tudom, melyik a jobb. Az elsőt élveztem, a mostanit nem. Rájöttem, hogy büszke vagyok segítséget kérni. Adni adok, szívesen, sőt... de kapni, nehezebb dió. Emiatt volt igazán nehéz, mert egyedül maradtam mindennel. A cipekedéssel, a keservvel. Megérintett az az érzés, amin az utóbbi időben sokat gondolkodtam: hogyan van az ember egyedül és mitől függ, hogy az ember egyedül érzi magát. Hogy ez mennyire ijesztő és félelmetes... Most egyedül vagyok. Vlado a kollégiumban mindig mondta, hogy bud sám sebou, a maj kamarátov. Ez lehet a középút. Amit nehéz megtalálni, még annál is nehezebb megtartani. Februártól elkezdtem taichizni. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy az itt és mostban lenni. :) Mert ha az ember elkalandozik, nem tud koncentrálni, itt pedig erre nagy szükség van - legalább is egyelőre. Itt tapasztaltam, hogy mennyire nehéz megtartani az irányokat, hogy azok egyenesek és világosak legyenek, hogy a 3. és 4. mozdulatsor után is hajszálpontosan ugyanazok legyenek mint az elején voltak. A testem nem akar engedelmeskedni, félrecsúszik, mindig marad benne valami kilengés. Majd beállnak a mozdulatok, mondják. Remélem. Kellenek a jó irányok, és az erő, hogy azt meg is lehessen tartani.