Régen úgy gondoltam...

Régen úgy gondoltam, hogy angolul nagyon egyszerű megtanulni. Persze nem csak angolul, hanem bármilyen más nyelven is. Az angolra csak azért gondoltam, mert egzotikusnak tűnt izgalmasnak. 10-11 éves voltam, amikor az iskolában tanultuk az angol ábécét. Éreztem, hogy jól megy, énekeltük. Akkor még a hangom mutálás előtt volt, elviselhető lehettem énekelve. Ez utóbbit csak azok számára jegyzem meg, akik később erőst kifogásolták, sőt - kifogásolják énekhangom milyenségét. Szóval éreztem, ez jó. Életemben először, komolyan ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy az emberek, a körülöttem levők miért beszélnek csak 1-2-3 nyelvet. Hiszen, ha van ugye egyszer az az angol ábécé, amit az embernek még tanulnia sem kell, mert énekli, másodszor meg ott van a magyar ábécé, amit sokkal inkább kellett tanulni, de azon már szerencsére sikeresen túl vagyok, szóval, ha már megvan ez a kettő, akkor semmi mást nem kell tenni, csupán az egyiket lefordítani a másikra. Ez az elképzelés, hangsúlyozom, erősen elméleti jellegű, gyakorlatban való kipróbálása során hamar csődöt mondott. Igazán nem esett jól. Mert jó volt elképzelni, hogy elég megtanulnom az egyes nyelvek ábécéjét, a magyar szavakat, az ezeket alkotó betűket, lefordítani az idegen ábécé kiejtésére és már mehet is a beszéd. Már csak azon múlik a dolog, hogy mennyire vagyok gyakorlott, milyen ügyesen tudom fordítani a betűket. A következőképp nézhetett volna ki a dolog egy példán illusztrálva:
Ember (person)
e [i:] m [em] b [bi:] e [i:] r [a:r]
[i:][em][bi:][i:][a:r]

vagy egy másik pédán:

Igen (yes)
i [ai] g [dʒi:] e [i:] n [en]
[ai][dʒi:][i:][en]

Tény, hogy nem hasonlít az angol megfelelőjére. Hmm. Így utólag végiggondolva, enyhén szólva sok buktatója van a dolognak, de akkor ez engem nem érdekelt. Mint ahogyan Eleai Zenónt sem érdekelte a valóság. Amikor egyik tanítványa mosolyogva megcáfolta a filozófus egyik apóriáját, miszerint A pontból lehetetlen eljutni B pontba (a mozgás csak illúzió, valójában nem létezik), mert a két pont közti távolságot mindig lehet felezni a végtelen időben, ez ember ideje meg véges. Szóval a tanítvány jelentkezett, felrajzolt két pontot a porba, majd mosolyogva átballagott egyik pontból a másikba. Erre mestere lekevert neki egy pofont és elküldte azzal, hogy nem ért semmit. Valószínűleg nem azért tette, mert ezt a helyzetet csak így tudta volna megoldani.
Engem sem érdekelt a valóság, de hogy is érdekelt volna, mikor megfejtettem a nyelvek titkát. :) Azóta is ezzel próbálkozok. Az angolban pedig, mert arról elég sokat írtam, még mindig az ejbíszí megy a legjobban. :(
Mostanra ennyit. A múltkor eszembe jutott ez a régi elképzelésem, és nem akarom elfelejteni. Ezért ideírtam. Hogy, ha akarjátok, akkor Tík is lássátok.
P.