Csak áll, és néz mélyen érző szemekkel,
ellazulva, fáradtan sodródik a tömeggel.
Nem szól, nem hall, és nem háborodik fel,
megmagyarázza önmagának egy jópofa viccel.

Régen úgy gondoltam...

Régen úgy gondoltam, hogy angolul nagyon egyszerű megtanulni. Persze nem csak angolul, hanem bármilyen más nyelven is. Az angolra csak azért gondoltam, mert egzotikusnak tűnt izgalmasnak. 10-11 éves voltam, amikor az iskolában tanultuk az angol ábécét. Éreztem, hogy jól megy, énekeltük. Akkor még a hangom mutálás előtt volt, elviselhető lehettem énekelve. Ez utóbbit csak azok számára jegyzem meg, akik később erőst kifogásolták, sőt - kifogásolják énekhangom milyenségét. Szóval éreztem, ez jó. Életemben először, komolyan ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy az emberek, a körülöttem levők miért beszélnek csak 1-2-3 nyelvet. Hiszen, ha van ugye egyszer az az angol ábécé, amit az embernek még tanulnia sem kell, mert énekli, másodszor meg ott van a magyar ábécé, amit sokkal inkább kellett tanulni, de azon már szerencsére sikeresen túl vagyok, szóval, ha már megvan ez a kettő, akkor semmi mást nem kell tenni, csupán az egyiket lefordítani a másikra. Ez az elképzelés, hangsúlyozom, erősen elméleti jellegű, gyakorlatban való kipróbálása során hamar csődöt mondott. Igazán nem esett jól. Mert jó volt elképzelni, hogy elég megtanulnom az egyes nyelvek ábécéjét, a magyar szavakat, az ezeket alkotó betűket, lefordítani az idegen ábécé kiejtésére és már mehet is a beszéd. Már csak azon múlik a dolog, hogy mennyire vagyok gyakorlott, milyen ügyesen tudom fordítani a betűket. A következőképp nézhetett volna ki a dolog egy példán illusztrálva:
Ember (person)
e [i:] m [em] b [bi:] e [i:] r [a:r]
[i:][em][bi:][i:][a:r]

vagy egy másik pédán:

Igen (yes)
i [ai] g [dʒi:] e [i:] n [en]
[ai][dʒi:][i:][en]

Tény, hogy nem hasonlít az angol megfelelőjére. Hmm. Így utólag végiggondolva, enyhén szólva sok buktatója van a dolognak, de akkor ez engem nem érdekelt. Mint ahogyan Eleai Zenónt sem érdekelte a valóság. Amikor egyik tanítványa mosolyogva megcáfolta a filozófus egyik apóriáját, miszerint A pontból lehetetlen eljutni B pontba (a mozgás csak illúzió, valójában nem létezik), mert a két pont közti távolságot mindig lehet felezni a végtelen időben, ez ember ideje meg véges. Szóval a tanítvány jelentkezett, felrajzolt két pontot a porba, majd mosolyogva átballagott egyik pontból a másikba. Erre mestere lekevert neki egy pofont és elküldte azzal, hogy nem ért semmit. Valószínűleg nem azért tette, mert ezt a helyzetet csak így tudta volna megoldani.
Engem sem érdekelt a valóság, de hogy is érdekelt volna, mikor megfejtettem a nyelvek titkát. :) Azóta is ezzel próbálkozok. Az angolban pedig, mert arról elég sokat írtam, még mindig az ejbíszí megy a legjobban. :(
Mostanra ennyit. A múltkor eszembe jutott ez a régi elképzelésem, és nem akarom elfelejteni. Ezért ideírtam. Hogy, ha akarjátok, akkor Tík is lássátok.
P.