Ötlett

A végén még azt meri valaki rám mondani, hogy hanyagolom a blogírást, úgyhogy ettől való félelmemben írok. Számítanak a külsőségek, mégha sokat is tiltakozik ellene az ember, szerintem cxsak kevesen tudják magukat teljesen függetleníteni mások véleményétől. Persze a külső kontroll nem árt, de túl komolyan venni sem szabad. Tán.

No, de nem ezt akartam. Vagy nem is tudom... Csak jólesik írni. Átköltöztettek a világ leggyönyörűbb irodájába -erőss barokk beütéssel. Kép nincs. Talán lesz. Nem igazán szeretem ezt a korszakot, de két hónapra egész izgalmas tud lenni, ugyanis akkor költözök vissza szokásos helyemre. Átépítés van a múzeumban, ezért ülök itt. Még mielőtt valaki megkérdezné.

Mivel lusta vagyok - ezt más mások is mondják, úgyhogy a helyzet kezd súlyossá válni - kitaláltam valamit. Azt, hogy ha én már nem is írok olyan rendszeresen "idézőjelben", azért fusson ez a blog, és legyenek rajta jó dolgok valamilyen rendszerességel igyekszek majd kitenni valami szerintem értékeset vagy érdekeset. Most még azt nem tudom, hogy itt, ezen a helyen vetemedek-e erre, mert közben majdnem véletlenül életre hívtam egy másik blogot, ami egyfolytában követelőzik, úgyhogy... Mindenesetre az jobban néz ki, csak hozzáférni nem sikerült még. Úgyhogy akkor itt folytatom egy verssel. Ez legyen az első próbálkozás a New Wave-en.

Kemény István:

Kesztyű

Te, aki tudsz vezetni,
fékeznél, ha egy kesztyű
volna az útra dobva
eléd, ahol a zebrát
közlekedési lámpa
világítja be zölden,
pirosan, sárgán, vagy ha
későre jár, csak sárgán,
elhinnéd azt, hogy sün, vagy
egyéb elütött állat;
mondjuk, hogy időd volna,
kedved is lenne élni
és élni hagyni mást is,
megállni és kiszállni
a hülye sünt szapulva,
vagy észrevenni rögtön,
hogy az egy kesztyű ott csak,
mégse lépni a gázra,
ha már nem tetted addig,
hanem kiszállni, és úgy
konstatálni, hogy kesztyű,
kesztyű az útra vetve,
és mivel te állsz itt csak,
nyilván eléd vetették,
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
rájönni, hogy nem is fog,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni?
Megmondom, miért kérdem,
mert nem tudok vezetni,
és egy zebrára esve
heverek mint egy kesztyű.
Pirosan, sárgán, zölden,
ilyenkor már csak sárgán
villódzik rám a lámpa,
el is vagyok veszítve,
meg is vagyok találva,
van is párom meg nincs is,
egyedül mint az ujjam,
akármelyik az ötből,
mert nem jelentek semmit,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni.

Ha összeolvassa az ember az egyes sorok utolsó szavait - ne keressetek sok értelmet- de érdekes gondolatok azért előjöhetnek. Legalább is nálam működik.