Ami szép, az szép. Akárhogy is...

Caeli Deus sanctissime, qui lucidum centrum poli candore pingis igneo augens decori lumine.

Quarto die qui flammeam solis rotam constituens,

lunae ministras ordini, vagos recursus siderum, Ut noctibus, vel lumini diremptionis terminum,

primordiis et mensium signum dares notissimum:

Illumina cor hominum, absterge sordes mentium, resolve culpae vinculum,

everte moles criminum. Praesta, Pater piissime, Patrique compar Unice,

cum Spiritu Paraclito regnans per omne saeculum.

Magyarul:

Egek Szentséges Istene

Egek szentséges Istene, ki tűzsugárral színezed

A föld világos tájait s szépségül fényt lehelsz reá,

Ki felgyújtod negyed napon a lángos napkorong tüzét,

S törvényes utat írsz a hold s a kóbor csillagok elé,

Hogy napvilágot s éjszakát törvény mezsgyéje messe szét,

És biztos jel hirdesse ki a hónapoknak kezdetét:

Űzd el a szívek éjjelét, mosd le a lélek szennyesét,

Vedd le a vétek kötelét s a bűntudat malomkövét.

Engedd meg ezt, kegyes Atya, s Atyának mása, egy Fia,

S te Szentlélek, Vigasztaló, mindörökön uralkodó.

Lovasiul:

Vagy

Amikor a Coldrex nem a megfázott nyomozókutyát jelenti és amikor valamiért hátbaveregetnek, közben a munkádat a szemétbe dobják. No akkor gondolkodik el az ember fia arról, hogy van-e neki dolga, ezzel és ha igen meddig és mennyi? Vagy ez lenne az a pillanat, amikor érdemes elmenni? Vagy csak csendben tenni tovább a (kinek-kinek) fontos dolgokat? Vagy felfújok magamban egy léggömböt, amibe a szuflát csak én nyomom? Vagy egyszerűen csak így vagy... (ok).

Találkozás

Van úgy, hogy az ember jókor van jó helyen. Nem hiszek a véletlenekben, de ennek a mostani ajándéknak nagyon megörültem. A PIM egy Vas István estet szervezett a költő születésének 100. évfordulója és egy új weboldal alkalmából. Volt egy kerekasztal-beszélgetés nagy, okos emberekkel, ami jó is volt, de nagyon elhúzódott, ráadásul késő is kezdték, 7-kor, úgyhogy én már eleve hátul húzódtam meg, mert gondoltam, hogy nem maradok végig. No meg azért is jó a "hátsó meghúzódás", mert akkor látni a közönséget, ahol sok ugyanolyan ismert művész figyel üldögélve, mint akik a pulpituson ülnek. Félidőben beiktattak egy szünetet, én meg úgy döntöttem, hogy elillanok, úgyis volt még dolgom aznapra. Ahogy megyek kifelé, látom, hogy egy megtört, idős bácsi próbál lejutni a lépcsőn. Odamentem, segítettem neki, közben beszédbe elegyedtünk. Ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Meg az is fura volt, hogy ismeri a múzeum épületét, azokat a részeket is, ahova nem lehet csak úgy bemenni. Mikor erre rákérdeztem, elmondta, hogy azért tudja ezeket, mert itt volt a PEN Klub, ő egy időben elnöke volt ennek. Leértünk feladtam a kabátját, nehezen ment, a keze nem találta a kabát ujját, viccesen meg is jegyezte, hogy eddig csak lányokkal volt ilyen problémája. Aztán megköszönte, megkérdezte a nevemet, és ő is bemutatkozott. Hubay Miklós, mondta. A lúdbőr az megvolt. Nagy tisztelője vagyok ennek az embernek, szerintem az egyik legjobb még élő drámaíró, na és innentől kezdve az objektivitásomat el lehet felejteni... :) Elmondtam, hogy épp most olvastam az Elnémulás című drámáját, ami a nyelvvesztésről szól. Örült neki, de nem csak mondta, látszott rajta, hogy megtisztelve érzi magát, látszódott az öröm az arcán. Ugyanakkor hihetetlenül alázatos volt, nem volt egy túlzó gesztusa, egy nem odaillő, nem megfelelő szava. Az öregség nagyon látszott rajta, és a talán ebből fakadó bölcsesség is. Nagyon szeretek ilyen emberekkel beszélgetni, mert valami olyan világból valók ők, ami mostanában nem is vagy alig (talán épp bennük) létezik. Van valamilyen kisugárzásuk, az alázattal egy olyan bölcsesség sugárzik belőlük, amiben jó megfürödni vagy egyszerűen csak a közelben lenni. De erről majd talán egy másik bejegyzésben. Most csak halvány illusztrációképpen, hogy miről IS volt szó amíg megvártam vele a taxit, ami szerencsére késett :) A nyelvekről kezdtünk el beszélgetni, hogyan pusztulnak el a kis nyelvek, a politikusok, az Unió hozzáállásáról, ami csak szinte alibiből törődik, ill. foglalkozik ezzel a problémával. Aztán beszélt az európaiság eszméjéről, mennyire nem lehet érezni ma azt, hogy miről is szól igazában: Tudja, ha létezett volna Európai Tanács a XX. század elején, kik ültek volna benne? Bizonyosan ott ülne Babits, ott ülne Ortega y Gasset, és most ki ül ott? Politikusok." Legyint. Elgondolkodtam, hogy azok, akik nem ismerik és talán nem is érzik az európaiság eszméjét, hogyan tudják képviselni azt, és amikor megbízatást kapnak erre, végül mit fognak képviselni. Bizonyosan vannak nagy tudású, jó emberek jó helyeken, de tényleg sok az olyan ember, akinek az összes tudománya az, hogy ő politikus. Nem is lenne baj ez, ha érti és érzi az ügyet amit, képviselni kell, és jól csinálja. Az előbbiek nélkül az utóbbi csupán bohóckodás és közveszelyés dolog.
Sok dologról esett még szó. Nem csak beszélt, hallgatott is, kíváncsi volt rám. Az idős embereknél sokszor tapasztalom, hogy szívesen beszélnek, kevesek azok, akik bármikor képesek hallgatni is.
Elmondta, hogy rosszul lát már, mozogni is csak nehezen tud. Nem szokott kimozdulni, de most a héten kétszer is kimozdult, vasárnap a Béke téren egy misét mondatott a barátjáért, Vas Istvánért, meg eljött ide, erre a beszélgetésre. Amikor beszélt, elmerengtem, milyen óriási belső világa lehet ennek az embernek, aki egyrészt sokat látott, sokat tapasztalt, másrészt egész életében történetekkel dolgozott, történeteket talált ki, nem is akárhogyan! Kicsit az volt az érzésem, hogy ebből a belső világból beszél kifelé, ide költözött ő már be, a félig vak szeme befelé kiválóan lát, oda, legbelülre vannak eltéve a fontos dolgok. A kinn, ahogy a beszélgetésből kiderült, már nem olyan vidám, fiával él, aki "depresszióbeteg", gyűlöl mindent, ami elveszi az apja figyelmét róla. Szétszaggat kéziratokat, készülőben lévő alkotásokat betegségében. Amikor arról tudakoltam, hogy épp dolgozik-e valamin, azt válaszolta, hogy csak fejben, nagyon óvatosan kell, titokban dolgozni, a fia miatt. De a fejében már megvan, még gólyakorából maradt az az ötlete, hogy drámát ír az első magyar táncosnőről...
Megjött a taxi, sokadszorra is megköszönte a segítséget, kezet nyújtott, rám nézett, reméli, hogy még találkozunk! Segítettem beülni a taxiba, elhajtottak, én ott maradtam egy szál pulóverben, félig átfagyva, de szívesen maradtam volna még tovább is. Nem tudom, hogy tényleg találkozunk-e még, de hogy ez a találkozás nekem megadatott, azért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Reggelek/-re/-hez

Uram, Istenem, őrizz meg engem attól, hogy valaha is terhesnek érezzem a munkát, vagy kedvetlen legyek hivatásomban.
Adj kitartást, örömet, mellyel végzem a munkámat, valamint hasznosan, jól gazdálkodjam az idővel, ne fecséreljem el haszontalan beszélgetéssel, vagy időtöltéssel.
Adj nekem oly erős szeretetet, hogy az, amit mára rendeltél nekem, ne teher legyen, hanem öröm.

A Hétfejű tündér

Annyi minden volt az utolsó írás óta. Annyi mindenről lehetne írni... De most egy dolog van, amit tegnapelőtt találtam, és nem hagy nyugodni. Mert szép. Régebben el is kezdtem itt, ezen a blogon valamit, hogy megosztok néhány általam értéknek tartott "dolgot". Ezt folytatom most - Lázár Ervin A Hétfejű tündér című meséjével.

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.

– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.

Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

– Mit vétettem én neked, ember fia?

– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.

– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

Mostanában

Új hónap, új lakás. Egy gyarmat. :) Legalább is ez a neve az utcának. Nem laktam még be. Barátkozunk. Lassan. Túl sok a cuccom. Nem is gondoltam volna. Erre mindenképp jó a költözés, az ember átgondolja, leltárba veszi mennyi mindene van. Az első budapesti helyemre még egy hátizsákkal jöttem. Most meg kocsit kellett fogadni, és még bútort sem vittem. Nem tudom, melyik a jobb. Az elsőt élveztem, a mostanit nem. Rájöttem, hogy büszke vagyok segítséget kérni. Adni adok, szívesen, sőt... de kapni, nehezebb dió. Emiatt volt igazán nehéz, mert egyedül maradtam mindennel. A cipekedéssel, a keservvel. Megérintett az az érzés, amin az utóbbi időben sokat gondolkodtam: hogyan van az ember egyedül és mitől függ, hogy az ember egyedül érzi magát. Hogy ez mennyire ijesztő és félelmetes... Most egyedül vagyok. Vlado a kollégiumban mindig mondta, hogy bud sám sebou, a maj kamarátov. Ez lehet a középút. Amit nehéz megtalálni, még annál is nehezebb megtartani. Februártól elkezdtem taichizni. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy az itt és mostban lenni. :) Mert ha az ember elkalandozik, nem tud koncentrálni, itt pedig erre nagy szükség van - legalább is egyelőre. Itt tapasztaltam, hogy mennyire nehéz megtartani az irányokat, hogy azok egyenesek és világosak legyenek, hogy a 3. és 4. mozdulatsor után is hajszálpontosan ugyanazok legyenek mint az elején voltak. A testem nem akar engedelmeskedni, félrecsúszik, mindig marad benne valami kilengés. Majd beállnak a mozdulatok, mondják. Remélem. Kellenek a jó irányok, és az erő, hogy azt meg is lehessen tartani.

Csak már érezném...

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten. (Ady)

teremtenni

Érdekes dolog történt ma. Izgalmas, ha az emberi figyeli, hogy mit is mond. :) Mert én ma a következőt mondtam: "mert nincs terem tenni", itt megálltam, mert belém hasított a teremteni szó -alkotni. Az alkotáshoz is tér kell... vagy hogy is van ez? A két szóban nyelvileg nincs semmi közös, egyedül a hangzása hasonló, mondjuk: véletlen asszociáció. :) Vagy talán nem az. Mert nincsenek olyanok, hogy véletlenek :)
Ha nincs terem tenni, akkor alkotni, teremteni sem tudok. Az alkotás a cselekedettel kezdődik, a cselekedet meg az életet jelenti. Valami akkor él, ha mozog, ha változik. Hát így. Alkotni kell, úgy, hogy elkezdjük. Akármit. Aztán az vagy egy másik, vagy épp mögöttünk, lassan észrevesszük, hogy felépítettünk valamit, megalkottuk. hmmm. Utána érdemes megpihenni kicsit, hogy rájöjjünk mi is az. Szóval nem csak a cselekedet az élet... Belegabalyodtam. Mindegy, mert nem is akartam magyarázni, egyszerűen csak megosztani, mert érdekes. :)

Kenyér

Mi atyánk, ki vagy mennyekben szenteltessék te neved.
Jőjön te országod. Légyen te akaratod, miként mennyen és azonként földön.
Mi testi kenyerönk felett való kenyeret adjad mü nekönk ma.
És bocsássad mü nekönk mü vétetönket, miként es mü bocsátonk nekönk vétetteknek.
És ne vigy münket késértetbe. De szabadóch münket gonosztól. Ámen.

A Miatyánk legrégebbi magyar nyelvű szövege a Müncheni kódexből.

Októbertől nem jelentkeztem, pedig volna miről írni, beszélni bőven. Csak nehezek a szavak, még fogyasztom őket jófajta diétával. Ahogy magamat is, hogy épebb, egészségesebb legyek, legyenek.
De hogy szépség nélkül ne múljon el nap... soha!
:)