Két vers

Van két vers. Nem én találtam, illetve a másodikat félig igen. Akkor, amikor elkezdtem az első elolvasása után kutakodni. Mindkettőt nagyon szeretem. Tudom, hogy ez most már a második irodalmis bejegyzés, de ez most egy ilyen időszak. Na meg legyen már valami szép ebben a blogban. Egészségetekre!
Szerző: Rab Zsuzsa

Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.


2. vers szintén R. Zsuzsától:

KÖTÉS

Mert kell egy másik, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad. Ennyi az egész.
De ez – eltéphetetlen.

Próbálok mostanában gondolkodni magamon - nem mindig sikerül. Próbálok legalább a kérdésekre rábukkanni, mert már van néhány válaszom. Ez az utam, megmaradjak.

hmm

Akkor álljon itt egy írás. Vagy feküdjön. Vagy csak úgy üldögéljen. Esetleg menjen el - valahová. Oda, ahova beengedig, próbálják megérteni és talán kicsit megszeretni is...
Örkény írta, Szakmai önérzet a címe. Induljon akkor, küldetése van.

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán.
- Állatművész vagyok - mondtam.
- Mit tud? - kérdezte az igazgató.
- Madárhangokat utánzok.
- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.
- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
- Passzé - mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.